“Helló Világ”
Nagyjából két hónapja kaptam ezt a csodajárgányt az unokatesómtól… Természetesen nagy aggódással, hiszen “bringát tettem alád”, meg a többi. Eleinte persze járdán, alig-alig használtam, meg hát amíg van az ember lányának BKV bérlete, addig inkább felszáll a trolira. No de, március elején lejárt, hát gondoltam, akkor itt az idő, most már TÉNYLEG, visszavonhatatlanul és megállíthatatlanul csak biciklivel fogok közlekedni mindenhová. Nem mondom, hogy egyszerű volt nekiállni. Délután, amikor már nincs olyan nagy cidri, csak könnyebben felülök a biciklire, mint reggel, amikor 7re megyek dolgozni. Azért nem annyira nehéz, de megküzdöttem. Ne menjek inkább mégis BKV-val? Végül is, csak veszek egy jegyed… na de akkor este is? Francokat. Megy bringaút a ház előtt, szépen végig, egész az Astoriára, onnan meg járdán 3 perc alatt ott vagyok. Összesen 12 perc max az út, hát hülye lennék.
Azért nem mondom, hogy életbiztosítás a belvárosban bringázni, még ha van kerékpárút, akkor sem. Mert hiába jófej néhány autós, ha épp olyan nap van, hogy a többség nem az. Hiába megyek óvatosan, figyelmesen, ha akar, úgy is le fog tolni, rámdudál, rázza az öklét a kormány mögött. Én meg hiába pattogok, ő az erősebb. Ilyen szempontból a legrosszabb talán az, ha a troli (74) jön mögöttem, Keskeny az út, a bringám elég nehéz, pirosnál nem olyan könnyű lendültbe jönni. Persze a sofőr türelmetlen, dudál, kerülne, de nem tud, nekem hirtelen nincs hová félreálljak, hogy elengedjem. Na, ilyenkor azért van para, nehogy valamelyik idegbajos áthajtson a fejemen.
Az első hosszabb utam így nézett ki a városban: Király utca-Budagyöngye-Haller utca-Szlovák út.
Lánchíd
Nem volt egy leányálom, főleg, hogy a Budagyöngyénél egy pumpálás után gyakorlatilag megadta magát a hátsó kerekem és nem tudtam menni. Tiszta idegben voltam, azt sem tudom, hogy működik egy bicikli, és amúgy is, miért ér hozzá a sárvédő a kerékhez, ha eddig nem tette?! Nagy gonddal vakargatom a fejem, amikor megáll egy hölgy, lepattan a bringájáról, hogy segítsen. Naná, 2 csaj nem sokra ment, de tudott a közelben egy szervízt, hát oda eltoltam. (Ezúton is köszönet a HungaroBike-nak!) Betolom a bringát, Bácsi übercuki, elmondja, mi a teendő, nekiáll szerelni, Össze vissza tojtam magam, van-e nálam elég pénz, el fogok késni, jó lesz-e? Fél órát ücsörgök a padlón a bringaboltban, Elinor(mert unokatesóm így nevezte el) elkészül, felpattanok, suhan, de még mindig zörög. A mai napig nem tudom, hogy mi a baja, de csörög-zörög szegényem. Suhanok a Petőfi-híd irányába, megy arra út, nem kell járdázni, meg autók között csalinkázni. Igen ám, de a hídra hogy jutok fel? Nem merek az úton menni, félek, hogy elütnek, meg a KRESZ sem megy túl jól (bár egyre jobban), vakarom a fejem megint. Na jó, bicaj felkap, fel a lépcsőn. Aki már vitte fel oda a bringáját, tudja, milyen élmény, ugyanis nem egy leányálom. Ráadásul eső szitál, a szél a szemebe fújja a hajamat. Felérek a hídra, haj copfba köt, indulás. Túloldalon bringa vállra, lépcsőn le, irány a Soroksári-Haller sarok. Szuper élmény, éhes vagyok, mint a dög, irány a Bodega. No, amit tele vannak a pocakok (mert innen már nem egyedül tekertem tovább), pattanunk, még 14 km. Nem kellett altatni.
Azért nem mondanám, hogy mindenhol túl jók az utak, sőt, messze vannak a jótól… Például a Thökölyn a Stadionok felé elég ramaty az út, néhol dobál, kátyús, és ugye a gyalogosok… Nem mondom, én is elég bamba gyalogos vagyok, de tényleg. Nyomkodom a telefonom, nem mindig nézek fel, de ez a másik oldalról elég bosszantó. Szerencsére elég nyugisan közlekedek, bár azt nem szeretem, amikor:
“Vigyázz, biciklis.
Vigyázzon ő.”
Vigyázok én, anyukám, nem kérte senki, hogy told odébb a segged, legalábbis én tuti nem, én ráérek, ne sipákolj. Iszonyat.
Ha pedig a párod is bringás, akkor randevúzni is bicajjal mentek. Magassarkúban tekerni a legviccesebb.
Érkezés
Kommentek